World behind my wall

Sziasztok! Meghoztam az utolsó ilyen depressziós jellegű részt- legalább is reményeim szerint, az utolsót. - Jó olvasást hozzá! :)

  20.: Ennyi volt….

Reggel hétkor keltünk fel Barbival tök álmosan, mivel nem aludtunk sokat éjjel.

-          Reggel! – köszöntünk egymásnak a konyhában Tommal

-          Úgy néztek ki, mint két zombi. – nevetett a bátyám, miközben csinálta a pirítóst

-          Jó, nem kell beszólni, majd a smink segít. – vágtam vállba

Reggeli után még gyorsan összepakoltuk a cuccunkat, ami nem állt sok dologból, mivel szinte minden kellék a buszban van. Csak egy-két ruhát és smink cuccot raktam el.

-          Ez minden? – kérdezte felhúzott szemöldökkel Tom

-          Igen, ennyi. Miért? – szerinte ez sok?

-          Csak azért, mert ez kb. háromnapnyi cucc. Szerintem tegyél még egy két ruhát abba a táskába! – gúnyolódott a bátyám, mire csak egy nyelvnyújtás volt a válasz

Én hátraültem Barbi mellé, mivel nem akarom szegényt egyedül hagyni. Tudom, hogy ez az időszak neki is rossz, sőt úgy gondolom, hogy a saját hibájának tartja a banda feloszlását. Azt hiszi, hogy ő tehet mindenről, ami most történik; pedig nem.

Pont egyszerre értünk oda, aminek David örült nagyon.

-          Nos, srácok! Ez lesz az utolsó koncert. – kezdett bele szomorúan – Megkérlek titeket, hogy próbáljátok ne éreztetni ezt a rajongókkal. Tudom, hogy nektek a legnehezebb, de muszáj végig csinálni. Élvezzétek ki még a helyzetet, adjatok bele apait-, anyait. Gondolom, azt szeretnétek, hogy a rajongókban legyen egy kis öröm is a bánat mellett. Adjatok nekik ráadásokat, amennyit ti szeretnétek, ezt most rátok bízom. Azt szeretném, hogy még a koncert előtt osztogassatok autogramokat, mert nem hiszem, hogy lesz erőtök utána. Tudom, hogy nehéz lesz, de próbáljátok kontrollálni az érzéseiteket valamennyire. Sok sikert srácok! – fejezte be a mondandóját, majd elment a dolgára

Úgy döntöttünk a fiúkkal, hogy várunk még egy kicsit, majd kimegyünk aláírást osztogatni, és aztán felöltözünk. Igaza van Davidnak, nem fogjuk bírni, ha ezt később csináljuk. Még most, kell, nem –feltehetőleg- kisírt szemekkel. Most lehet, hogy csak nekem lenne gáz, de azért szerintem a többiek is meg fogják könnyezni a bandát.

-          Bill, én bent maradok, ha nem baj. – jött oda hozzám Barbi

-          Persze, maradj csak. Nem kell kijönnöd. –mosolyogtam rá, majd megcsókoltam

A rajongók talán olyan sikoltozással fogadtak, mint még soha. Nagyon sok aláírást kiosztottunk és sok fényképet csináltunk. Órák mentek el ezzel, hiszen mindenkinek meg akartuk adni a lehetőséget, hogy talán most utoljára lásson minket élőben. Nem akarok drámai lenni, de mennyi az esélye annak, hogy összefutunk az utcán?

-          Srácok, készüljetek a koncertre, egy óra múlva kezdünk!- jött oda hozzánk David, majd leült a kanapéra

Sokat beszélgettünk vele, mindenről, de a bandát nem akartuk szóba hozni. Egyszerűen nem akartunk – még nem- sírni. Jól akartuk érezni magunkat.

-          Na, skacok, menjetek, tiétek a színpad! – mosolyodott el szomorúan a menedzserünk

Mikor felmentem a lépcsőn, elfogott egyfajta izgalom. A gyomrom egy teniszlabda nagyságú volt, alig kaptam levegőt, szédültem és hányingerem volt. Azt hittem nem leszek rá képes. Nem bírok ennyi ember elé kimenni, és eljátszani, mintha ez csak egy átlagos koncert lenne.

Mikor megláttak, talán olyan sikoltozással fogadtak, mint még soha, vagy csak én hallottam hangosnak. Nagyon jó érzés volt, hogy velem énekelnek és táncolnak. Az egész dolog elfelejtetett velem mindent. Nem tudtam hol vagyok, mit csinálok vagy hogy miért. Csak arra koncentráltam, hogy ne törjek meg.

Mikor eljátszottuk az utolsó ráadás dalt is, nem bírtam tovább. Úgy éreztem egy világ omlott össze bennem. A színpad kellős közepén zokogásban törtem ki, amit mindenki látott. Tom, Gustav és Gerog lassan mellém sétáltak és az ő arcukon is láttam, hogy patakokban folynak a könnyeik. Nem fojtották el magukban az érzelmeiket, most nem. Már mindegy volt. Vége mindennek, mi a Tokio Hotelhez kapcsolódott valaha is.

Perceken át csak álltunk és zokogtunk, majd még egyszer utoljára visszaálltunk a helyünkre és belekezdtünk:

" ....Ich muss durch den Monsun hinter die Welt

Ans Ende der Zeit bis kein Regen mehr fällt

Gegen den Sturm Abgrund entlang

Und wenn ich nicht mehr kann, denk' ich daran

Irgendwann laufen wir zusammen

Durch den Monsun, dann wird alles gut......."

 Ezután már sírva levonultunk a színpadról, hátrahagyva minden fájdalmat és az egész eddigi életünket.

Hát, akkor ennyi volt……