Sziasztok! Meghoztam a következő fejezetet. Jó olvasást hozzá! :)
21: Egy új élet küszöbén
A koncert után senkinek semmihez nem volt kedve. Mindannyian
elvoltunk a saját gondolatainkban és világunkban. Órákig ültünk az öltözőben,
síri csöndben, majd egymásra néztünk és annyit mondtunk, hogy „ennyi volt”.
Ezután elmentünk egy közeli hotelba, mivel David nem akart
minket hazaengedni ilyen állapotban. Mondjuk érthető is, mivel mind órákat
sírtunk és hát nehéz lett volna így vezetni.
A hotelba érve semmihez nem volt kedvem csak le akartam
feküdni, aludni.
-
Minden rendben, kicsim? – kérdezte félénken
Barbi, miközben hozzám bújt
-
Igen, persze. Csak ez volt az utolsó, hogy
színpadon álltam és nagyon szar érzés. Nemsokára összeszedem magam, de most nem
akarok beszélgetni sem.
Hamarosan elaludtam, úgyhogy nem kellett tovább gondolkodnom
az eseményeken. Letisztáztam magamban, hogy ez így volt jó és helyes. Így
kellett történnie.
Reggel újult erővel ébredtem fel, nyoma sem volt a múlt
éjszakai szomorúságnak.
-
Kicsim, úgy terveztük, hogy elmegyünk nyaralni,
de most csak négyen szeretnék plusz még talán David. Tudod, egyfajta lezárása
ennek a korszaknak. Nagy baj lenne? – kérdeztem reggeli közben
-
Dehogy, menj csak. Addig eleszek majd. –
mosolygott rám a világ leggyönyörűbb nője
-
Menj nyugodtan hozzánk, elég nagy a szobám! –
nevettem arra célozva, hogy konkrétan én sem férek el a hatalmas részben
Ezután mindenki hazament, ahogy terveztük. Az autóban is
végig ment a röhögés, aminek hála nem vettük észre, hogy megérkeztünk, ezért
továbbhajtott Tom és tolathattunk vissza. A szomszéd néni elég furán nézett
ránk, amikor tolatásban meglátott.
-
Ezek a mai fiatalok! Bezzeg a mi időnkben! – nem
is volt autó kezdjük ott
-
Csókolom! – köszöntünk neki, ha már a fene tudja
miért az autóbejárónkon állt
-
Nem szégyellitek magatokat?! Barbár népség! –
jobb, ha tisztes távolban maradunk a botja miatt
-
Hádemostmé’? – jött az értelmes mondat a
bátyámtól
-
Hurigánok!
Még folytatta a néni valószínűleg, de mi nem hallgattuk
végig, mert bementünk a lakásba és pakolni kezdtünk. Csak a fontosabb cuccokat
raktuk el maguknak, hiszen a Bahamákra ki visz sok ruhát? Nem fogunk
megfagyni….
-
Srácok, itt van az autó! – jött be Tomhoz Barbi
-
Megyünk!
A srácok jöttek értünk ,mert úgy volt megbeszélve, hogy a
mikrobuszunkkal megyünk a reptérre, onnan pedig repülővel, majd megint autóval.
Egy kis szigetre megyünk, ahol senki nem zavar minket a nyugalmunkban.
Az úton végig hülyültünk, sokan már rosszallóan néztek ránk,
de nem zavart. Még egyszer felhőtlenül akartuk érezni magunkat.
-
Megérkeztünk skacok! – mondta David a leszállás
pillanatában
-
Végre! – kiabáltuk egyszerre
Miután átmentünk a reptéri ellenőrzésen beültünk a bérelt
buszunkba, majd a szállodánkhoz hajtottunk vele. Gyönyörű, tágas, óceánra nyíló
kilátás, hófehér ágynemű és tenger illat mindenhol.
Később kimentünk a partra, ahol a fiuk legjobb szórakozása
az volt, hogy engem a vízbe dobjanak. Hurrá, komolyan. Nem szoktam panaszkodni,
de szerintem egy mini tenger van a gyomromban, annyi vizet nyeltem le.
Egész héten ez ment. Ha nem egem dobáltak, akkor ettek vagy
ittak, ritkább esetben aludtak. David is kivette a részét a szadizásból, amit
vissza is kapott az utolsó kélt napban, ahogy a többiek is. Tommal szövetkezve
fröcsköltük, dobáltuk őket, mint az ötévesek. Aki látott minket az szerintem
elgondolkodott a mentők hívásán. Kiabáltunk, üvöltöztünk és még minden, ami
kell ehhez.
Úgy gondoltuk, hogy ez így méltó lezárása egy balhés
korszaknak, ezért nem fogtuk vissza magunkat. Visszagondolva az elmúlt évekre
nem i csináltunk mást, mint kiabáltunk és rendetlenkedtünk.
De ez így volt jól…..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése