Schrei

Sziasztok! Meghoztam a következő részt, ami  felvezetés a következő pár részre. Jó olvasást hozzá! :)

12.: Levél az asztalon

Mikor beértem az irodámba, vagyis a stúdióba a főnöktől azt kaptam, amire számítottam; letolást.

-        Tom, mit hittél? Nem fogom észrevenni, hogy nem vagy bent és nem foglalkozol az embereiddel, akik a karrierjüket szeretnék építeni? Lett volna egy csomó meghallgatásod, amit el kellett halasztani.  Mit akarsz ezzel elérni? – vont kérdőre dühösen és jogosan

-         Van egy kis gond a fiammal és vele voltam. Tudom, hogy elhanyagoltam a munkát, de ez nem fordul elő többet. Mostantól oda fogok figyelni erre! – persze nem nagyon érdekel, hogy mit gondol, de nem akarom, hogy kirúgjon

-      Nem is fog! Én ezt nem fogom tűrni a cégemnél! Kikérem magamnak ezt a viselkedést! Jól figyelj Tom: egyetlen dobásod van még, aztán repülsz. Megértetted?

-          Igen, megértettem!

A kis incidens után már neki tudtam állni a munkának, ami most nehezebben ment, mint hittem. Egyszerűen azon gondolkodtam, hogy vehetném rá Billt, hogy vegyen emberszámba és arra, hogy fogadjon szót nekem. Úgy értem, hogy alakítsak ki vele egy apa- fia viszonyt, ha ő hallani sem akar róla. Azt szeretném, hogy legyünk jóban, csináljunk közös programokat, próbáljuk bepótolni azt a 15 elvesztegetett évet. Nem egyszerű megértenie engem azt tudom, de legalább próbálkozzon.

Fogalmam sincs arról, hogy mit csinál, kikkel barátkozik, merre járkál, és ez egyszerűen kiakaszt. Amikor én volt ennyi idős anya mindig tudta ezeket a dolgokat rólam, sőt azt is, hogy van-e valakim éppen. Egyszerűen számomra ez elfogadhatatlan állapot, de nem tudok tenni ellene. Szeretném, ha beszélgetnénk, de abból is csak a veszekedés van.

Ilyen, és ehhez hasonló dolgokon gondolkodtam, miközben hallgattam egy „tehetséget”.

-          Tom, figyel rám egyáltalán?  - kérdezte a hölgy felháborodva

-          Igen, persze, hogy figyelek. – ki engedte be ezt a nőt?

-          Nem úgy néz ki…

-      Nézze, először is javasolnék még több énekórát és még annál is több gyakorlást. Másodszor pedig, attól, hogy valaki nem néz magára még figyel.

-          Nem volt jó? – most hazudjak neki?

-     Hm… most nézem, hogy nagyjából egy éve kezdett énekelni; ahhoz képest jó volt, de ha fel szeretne kerülni a slágerlisták élére, gyakorolnia kell. Ahhoz, hogy a cég leszerződjön magával nem elég egy éve éneklés, ide jóval több kell.

-     Rendben. Akkor majd jöjjek vissza valamikor? – persze, egy másik életben, akkor talán lesz hangja is

-   Mindenképpen, de előbb a hangja fejlesztésére koncentráljon. Először már ismert dalokkal próbálkozzon, igyekezzen elérni a hangmagasságokat és csak aztán nehezebb számokat. Azt pedig ne felejtse el, hogy csak is profira bízza magát, soha ne családtagra, kivéve, ha ezzel foglakozik.

Igazából a nő szörnyű volt, de a mi mottónk az, hogy mindenkinek adjunk esélyt. Soha nem értettem, hogy mire jó az, hogy átverjük szerencsétleneket. Egyszerűbb lenne azt mondani nekik, hogy nincs hangod, próbálkozz mással. Ehelyett adunk nekik még esélyt, és szánunk rájuk időt. Mondjuk, nem én vagyok a főnök, nekem mindegy. Ha végre megnyitom a saját lemezkiadómat és a saját stúdiómat, akkor én fogom megmondani a tutit.

-          Főnök, mára végeztem. Elmentem haza. – azt mondta, hogy szóljak neki mielőtt lelépek

-          Rendben van, Tom. Ugye nem felejtetted el, amit délután megbeszéltünk?

-          Nem, nem felejtettem el.

Alig vártam, hogy vége legyen a melónak. Jól fizet meg minden, de valahogy mindig én kapom a legalja melót, bár vannak, akik sokkal rosszabbul járnak, mint én. Nem szeretek itt dolgozni, de a karrierem szempontjából jó választás volt.

Miután leparkoltam a kocsit és beléptem a nappaliba elkezdtem kiabálni, mert nem akartam semmi olyat látni, amit nem kell.

-          Bill, megjöttem!..... Hahó!......Bill!

Nem válaszolt. Ez fura, mert általában ilyenkor mond valamit vagy zörög, de most semmi. Kezdtem megijedni, ezért körbejártam a házat.

A szobájában nem volt, az enyémben sem, a fürdőben sem, egyszerűen sehol. A nappaliba érve viszont egy levelet találtam:

„ Apa,

Elmentem itthonról, mert nem bírtam veled tovább. Egyszerűen úgy érzem, hogy el kell tűnnöm innen. Elegem van a hülyeségeidből, az agyamra mész a baromságaiddal és a követelőzéseddel. Nem így akartam, ilyen alattomos módom, de nem hagytál más lehetőséget. Követtél, nyomoztál utánam, dilidokihoz küldtél volna – igen, tudok róla – de én nem akarom ezt. Ne hidd, hogy köztünk kialakulhatott volna egy normális viszony. Te nem értesz meg engem, ahogy anyu sem. Elítéltek és szánalmasnak tartotok mindketten, pedig nem i ismertek igazán. Nem az vagyok, akinek látszom, közel sem.

Ne keressetek, mert nem fogtok megtalálni, csak ha ismertek eléggé; ha tudjátok milyen vagyok.

Bill”

Eltűnt, elszökött itthonról. Képtelen vagyok vigyázni a fiamra, akit rám bízott az anyja.

Hívom a rendőrséget!